Hogy teljesen átéljük és teljesen valós legyen ezért idézek az Élet az élet után c. könyvéből egy kis kiegészítéssel.

" A gyerekkorom szeretettel teli környezetben, boldogan és látszólag normálisan telt. Az egész olyan volt , mint a Bízd csak az öcskösre! ( '97-es amerikai vígjáték egy kisfiúról aki bizonyítani akar de ezáltal egyre nagyobb bajba kerül-Jenny) Long Island-i változata, egy kis csavarral, amely szó szerint ébren tartott minket egész éjjel. A legijesztőbb álmokat láttam, amit annál kevésbé értettem mert a nappalaim gondtalanul teltek. Valójában ezek voltak az első emlékeim arról, hogy láttam, éreztem és hallottam a Szellemet, bár akkoriban még nem tudtam, mi történik velem. Az első élénk élményemet 4 éves koromban szereztem. Akkoriban édesapám gyerekkori otthonában éltünk, a Hicksville Gregory Múzeum közelében, amely valamikor bíróságként működött, és néhány börtöncella is akadt benne. Egyesek szerint az olyan régi épületek, amelyeknek a történetét átitatja a fájdalom és a szenvedés - így a börtönök is - alkalmasak arra, hogy otthonra leljen bennük a Szellem. Te jó ég milyen helyen nőttem fel! A lényeg az, hogy volt egy visszatérő álmom, amelyben a házunk második emeleti ablakából figyeltem egy férfit, amint végigsétál előttünk a járdán. Közben a nevemet hajtogatta: "Theresa Brigandi, Theresa Brigandi, Theresa Brigandi..." újra és újra. El tudják képzelni mennyire hátborzongatónak tűnt ez egy ijedős négyével szemében? Sosem láttam a férfi arcát, de mindig hajlott háttal járt, és egy botot hurcolt magával, batyuval a végén. Rongyos ruhát hiordott, és úgy nézett ki, mint egy csavargó. A Szellem később megmagyarázta, hogy ez az álom valójában egy vizitáció volt, és ma már el is hiszem, hogy ez a "férfi" egyike volt az életem abban a szakaszában engem irányító Szellemeknek. Úgy vélem, a vezetőm azért öltötte magára a hobó szerény külsejét, hogy megértsem a kapcsolódást a vasárnapi iskolában hallottakhoz, és ne ijedjek meg, ha a nevemen szólít. Négyével koromban a csavargó szelíd, istenfélő embernek tűnt a szememben - legalábbis akkor amikor ébren voltam. Ha éjszakánként láttam, hallottam vagy éreztem a jelenlétét, akkor viszont olyan hangos sírásra fakadtam, mintha megtámadtak volna. Attól riadtam meg, hogy éreztem a Szellem energiáját, miközben láttam és hallottam is, hogy hozzám beszél, méghozzá ijesztően valós és személyes módon. Ezek miatt korlátozottan tudtam részt venni a közösségi aktivitásokban és nem aludhattam az osztálytásaimnál. Kizárólag otthon éreztem magam biztonságban és még ott  sem százszázalékosan. A hobó mellett láttam az anyai dédnagymamámat is, aki négy évvel a születésem előtt halt meg, és csak később ismertem rá, amikor láttam róla egy képet. De soha nem fogom elfelejteni, ahogyan ott állt az ágyam lábánál: alacsony, sötét hajú nő volt és pongyolát viselt. Reggelre többnyire elfelejtettem az éjszakai rémálmaimat, és azt is, hogy mennyi ideig tartottak. Azt mondták általában elmúlt ha anyu vagy apu bejött és felkapcsolta a lámpát. Mindenesetre egy idő után anyu kitalált nekem egy imádságot, hogy távol tartsam a Szellemet. Így szólt: "Uram, őrizz meg ma éjszaka. Álld meg.." és megneveztünk minden számunkra fontos embert, azokat is akik már a mennybe mentek. És milyen érdekes, valahányszor lefekvés előtt elmondtam ezt az imát, nyugodtan aludtam, ahogyan a szüleim is. De azért a hallban mindig égve hagytam a villanyt. A Szellem akkor sem hagyott békén amikor elutaztunk a családommal. Ahogy múltak az évek, kezdtem furcsán érezni magam a testemben. Az okát nem tudtam volna pontosan megmondani, csak panaszkodtam anyukámnak: " Anya, nem érzem jól magam! Nem érzem, hogy idetartoznék. Úgy érzem más vagyok mint a többiek." Úgy sejtettem, hogy történik valami velem, amire magyarázatot kellene kapnom. A templom egyike volt azon kevés helynek, ahol igazán biztonságban éreztem magam. Gyakran mondogatom, hogy ha nem lett volna belőlem médium, ahhogy vagy skizofrén lettem volna, vagy apáca. A szüleim elhalmoztak szeretettel én mégis azt gyanítottam, valami nem stimmel velem. Néha megkérdeztemtem Istent: " Miért történik ez? Miért szorongok megállás nélkül?" De soha nem haragudtam meg rá vagy veszítettem el a hitemet. A szüleim nyitottan gondolkoztak a spiritualitásról. A templomon kívül a szorongásom néha olyan súlyos formát öltött, hogy nem akartam kilépni a házból. Soha nem tudhattam, a nap melyik pillanatában fogok megint valami furcsát érezni. Észrevettem, hogy minden helynek megvan a maga jellegzetes atmoszférája, és olykor az a benyomásom támadt, hogy figyelnek. Tisztán láttam és érzékeltem olyan dolgokat, amelyket mások nem.Előfordult például, hogy miközben éppen a vásárba tartottam, egy hang figyelmeztetett: " Ne egyél a vattacukorból!" Ügyet sem vetettem rá, aztán a barátnőm mesélte, hogy rosszul lett a vattacukortól. De még ekkor is úgy véltem, egyszerűen csak jobban tudom ítélni az embereket és a helyzeteket, mint a barátaim vagy úgy általában a többiek. Mivel hittem benne, hogy magamban hordozom a biztonságot, normálissá vált számomra, hogy folyton látok, hallok és érzékelek dolgokat magam körül. Ma már tudom, hogy a Szellemet látni és érezni nem mindenki általános tapasztalata, de számomra rutinná vált, és nem túl sokan kérdőjelezték meg. Ahogy a kortársaim lassan nagyszájú kamaszokká nőttek, a dolgok kezdtek megváltozni. Tizenkét és tizennégy éves korom között egyre jobban zavart, ami kötülöttem történik, főként azért, ahogyan az emberek reagáltak a megfigyeléseimre. Ami korábban normálisnak tűnt, többé nem volt az, ezért elhatároztam, hogy teljesen kizárom a tapasztalataimat. Nem imádkoztam azért, hogy a Szellem békén hagyjon, egyszerűen nem vettem tudomást a próbálkozásairól, amikor kapcsolatba akart lépni velem. Ne felejtsük el, ez akkoriban történ, amikor még nem árasztották el a tévécsatornákat a szellemidéző műsorok, és senki nem hallott a ma már közismert tévés médiumról, Joh Edwardról.Tizenhat éve koromig szerencsére nem veszítettem el túl sok mindnekit a szeretteim közül. Amikor Nagymama meghalt, megéreztem az energiáját és láttam őt. De ezután a találkozás után újra teljesen kizártam az életemből a Szellemet. Julie nénikém akkor halt meg, amikor negyedikes gimnazista voltam, és akkortájt szorongásaim súlyosabbá váltak, mint korábban bármikor. Véletlenszerű fóbiák törtek ki rajtam, többnyire klausztrofóbiás élményeket idézve elő. Az éjszakai rémálmaim már régóta megszűntek, de továbbra is nyugtalanul aludtam. Visítozás helyett rendszeretesn kiugrottam az ágyból, mert úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Aztán megismerkedtem Larry-vel de hiába vonta el a figyelmemet a szerelem, ez nem jelentette azt, hogy a szorongásaim is megszűntek. Keményen próbáltam elfojtani őket, noha ettől a helyzet csak rosszabbodott. Elhatároztam, hogy terapeutához fordulok, aki minden egyes találkozásunk során alapvetően azt állította, semmi baj nincs velem. Képtelen volt pszichológiai indokkal szolgálni arra, hogy miért érzem magam annyira rosszul. Huszonnyolc évesen egy rakás szerencsétlenség voltam. Akkor hagyram fel a dohányzással, ráadásul a szorongásaim megállás nélkül gyötörtek. Egy este anyu gyertyás összejövetelt rendezett- olyan ez, mint egy Tupperware termékbemutató parti, csak illatosított gyertyákkal. Az utolsó pillanatban úgy döntöttem, én is elmegyek. Anya barátnője, Pat Longo spirituális gyógyító, és fizikai vagy érzelmi bántalmakkal, köztük krónikus szorongással küszködő emberekkel dolgozik, illetve meditációs és gyógyítást is magában foglaló tanfolyamokat tart arról, hogyn éljünk kiegyensúlyozott, pozitív és teljes életet. Hozzám hasonlóan Pat is az utolsó pillanatban határozta el, hogy részt vesz anyu buliján. Meséltem Patnek a félelmeimről, és arról is, hogy milyen beteg voltam. Bár akkor már évek óta ismertem őt - a fia együtt nőtt fel az öcsémmel - fogalma sem volt a gyerekkori szorongásaimról és főleg arról, hogy érzékeltem a Szellem jelenlétét. A fejemre tette a kezét, és isteni eregiát kezdett áramoltatni belém. Az ezt követő három héten át olyan nyugodt voltam, hogy az eljárást feltétlenül újra ki akartam próbálni. Amikor azonban felhívtam Patet, hogy újabb időpontot kérjek tőle, azt mondta, nincs szükségem további gyógyításra és semmit nem kell helyrehozni bennem. Megkérdezte, nem volna-e kedvem inkább csatlakozni a spirituális tudatosságot fejlesztő csoportjához, hogy az életem némi perspektívát és kiegyensúlyozottságot nyerhessen. Ő már gyanította, hogy a problémáimat a Szellem kommunikációs próbálkozásai okozzák, de azonnal nem árulta el nekem. Csatlakoztam a csoportjához és bár a kezdeti nehézségek ellenére mindig időt szakítottam, hogy eljárjak az óráira. Egyik este a tanfolyamon Pat odafordult hozzám: " Te médium vagy" - jelentett ki. A résztvevők sorra fedezték fel a saját különleges képességeiket, és az enyém ez volt. " Beszélni tudsz a halotakkal. Ha megtanulod uralni az energiáidat, akkor azt is megtanulod, hogyan urald és értsd meg jobban a szorongásaidat." Ez volt az első alkalom amikor megfordult a fejemben, hogy kapcsolat állhat fenn a szorongásaim, illetve a gyerekkoromban látott és mindenáron elfojtani próbált furcsa dolgok között. Pat magyarázata szerint elsősorban azért okozott szorongást bennem az, hogy megkíséreltem nem tudomást venni a Szellemről, mert a belőle áradó energiát a csakráimon vezetem keresztül.

Ha kíváncsi vagy hogyan alakult tovább Theresa sorsa és hogyan is lett ezután a felismerés után médium akkor olvasd el EZT a cikket is.