Úgy gondolom, legjobban úgy ismerhetjük meg Theresát, ha azt olvassuk, amit saját maga mesélt az életéről, ezért most idéznék tőle az Élet az élet után c. könyvéből.

" Long Islanden nőttem fel, egy Hicksville nevű kisvárosban az anyukámmal, az apukámmal és az öcsémmel, Michaellel. Anyu könyvelő volt, apu pedig Nassau megye fejlesztési munkálatainak felügyelője. Rendkívül összetartó család voltunk, és ma is azok vagyunk. Valójában a mostani lakóhelyünkkel szomszédos házban gyerekeskedtem. A hátsó udvarunkat egy kapu köti össze, amelyet apu nagy előszeretettel használ, hogy szorgosan tegyen-vegyen mindkét kert paradicsomágyásaiban. Amikor kliensek érkeznek hozzám, annál az ebédlőasztalnál szoktak leülni, ahonnan a hátsó kertre látni. Mindig mondom is nekik: ha megpillantanak valakit odakint kóborolni, az nem kísértet, hanem az édesapám! A gyerekkorom szeretetteli környezetben, boldogan és látszólag normálisan telt. Fociztam és bowlingoztam, szerettem a babám hajával játszani - mindig azt gondoltam, majd fodrász leszek. Voltak kedves barátaim, jó jegyeket szereztem az iskolában, sok időt töltöttem a családommal, az unokatestvéreimmel, a nagyszüleimmel és húsgommbócot ebédeltünk az anyai nagyszüleim, Nagymama és Nagypapa házában, szombatonként kerámiát festettem G. nénivel, vasárnaponként pedig templom után az egész népes család átvonult az apai nagyszüleimhez, Nagyihoz és Papához, ahol együtt töltöttük a délutánt, ettünk, nevetgéltünk, sztoriztunk. Az egész olyan volt, mint a Bízd csak az öcskösre! Long Island-i változata, egy kics csavarral, szó szerint ébren tartott minket az egész éjjel. 4 éves koromban a Hicksville Gregory Múzeum közelében éltünk. Sokat jártunk közösen nyaralni, többek között minden évben az egész nyarat sátorozással töltöttük a nagyszüleimmel. A kempingben a legtöbben örültek, ha jutott sátrukba egy Bungsen- égő, nekünk viszont egy csodálatos lakókocsink volt zuhanyzóval, konyhával, szúnyoghálós verandával(hogy a bogarak ne lepjék el az ennivalónkat), mindennel. Reggelente a nagymamám rántottát és bundás kenyeret sütött, délutánonként bicikliversenyt rendeztünk és hintáztunk a tó vize fölött. Este flipperezni mentünk a sportcsarnokba, pehelycukrot sütöttünk és énekeltünk a tábortűz mellett. Igazi cserkészlány voltam! De akármilyen jól éreztük magunkat napközben és akármennyire megfeledkeztem minden bajomról, éjszakánként ugyanolyan horrorjeleneteket éltem át, mint otthon. ( 4 éves korában kezdte érzékelni és látni a szellemeket, és folyamatosan vizitáció szerű álmai voltak ami azt jelenti, hogy megjelentek álmaiban a szellemek, amiktől kiborúlt és sikítozott mert nem értette mi ez-szerk) Napközben sokkal jobban viseltem a Szellem jelenlétét, a felbukkanása továbbra is meglepetésnek számított. A szüleim nyiottan gondolkoztak a spiritualitásról. A templomon kívül a szorongásom néha olyan súlyos formát öltött, hogy nem akartam kilépni a házból. Soha nem tudhattam, a nap melyik pillanatában fogok megint valami furcsát érezni. Gyerekkoromban a családom és a barátnőim csak nevettek, ha időnként furcsaságokat mondtam, nem firtatták azonban a dolgot. Tizenkét tizennégy éves korom között egyre jobban zavart, ami körülöttem történt, főként azért, ahogyan az emberek reagáltak a megfigyeléseimre. Tizenhat éves koromig szerencsére nem veszítettem el túl sok mindenkit a szeretteim közül, ez azonban azzal is járt, hogy egyetlen felismerhető Szellem sem látogatott meg. Mikor a nagymama meghalt és a házunkba médiumot hívtak mindenki az asztal körül csoportosult én viszont a függönynél táboroztam le és ott beszélgettem vele. A családom látszólag lazán kezelte a helyzetet. Az éjszakai rémálmaim már régóta megszűntek, de továbbra is nyugtalanul aludtam. Visítozás helyett rendszeresen kiugrottam az ágyból, mert úgy éreztem, mindjárt megfulladok. A tizennyolcadik évemet mégsem nevezném abszolút katasztrófának, hiszen ekkor ismerkedtem meg a férjemmel, Larryvel. Szakállas volt, bajuszos és 11 évvel idősebb nálam. Szerelem volt első látásra. Nem jártam egyetemre, mert nem akartam elszakadni a családomtól: nem mertem kilépni a komfortzónámból. Arról álmodoztam, hogy fodrász leszek vagy titkárnő egy ügyvédi irodában, ez azonban azzal járt volna, hogy ingáznom kellett volna az otthonom és Manhattan között, ha igazán jó állást akarok. Ezt túlságosan megterhelőnek találtam: vonatok, liftek, felhőkarcolók, forgalmi dugók...-nem az én világom. Akkoriban éppen a Madonna - korszakomat éltem. Szűk nadrágokat hordtam, vastag öveket, a vállamról lecsúszó necctopot és ujjatlan kesztyűt. Szorongásaim azonban nem szűntek meg. Keményen próbáltam elfojtani őket, noha ettől a helyzet csak rosszabbodott. Nem akartam, hogy Larry bolondnak nézzen. Terapeutához fordultam, de nem segített. Larry-vel 22 éves koromban házasodtunk össze. Rendszeresen felvertem az éjszaka közepén. Kiáltozva ébredtem fel, kiugrottam az ágyból, és fel-alá rohangásztam a szobában a nevét ordítozva, közben segítségért kiabálva. Aztán a roham elmúlt, visszabújtam az ágyba, és reggelre az egészet elfelejtettem. Az első gyerekünk 23 éves koromban született: ifjabb Larry. Harmadikos gimnazista korom óta a manikűrözött körmömmel pöcköltem le a cigaretta hamuját. Sosem ittam, vagy szedtem altatót, de a dohányzás bűnéről nem tudtam leszokni. Amikor kiderült, hogy gyereket várok, abbahagytam, 2-3 évvel később azonban visszaszoktam, mivel újra a megszokott magas szintre emelkedtek a stresszhormondjaim. Úgy véltem a dohányzás majd megnyugtat, bár furcsa nyomást éreztem tőle a mellkasomban, ami tovább fokozta a félelmeimet. Akkor hagytam abba, amikor 27 évesen terhes lettem Victoriával, de később megint visszaszoktam. 1999 decemberében súlyos beteg lettem, minden ok nélkül. Tudni kell, hogy nem vagyok beteges típus, nem szoktam megbetegedni. Utólag visszagondolva úgy vélem, Isten ezalatt az idő alatt tisztította meg a testem. Miután jobban lettem, többé nem nyúltam a cigarettához. 28 éves koromban a pánikrohamaim a tetőfokra hágtak. Ekkor találkoztam anya barátnőjével Pat Longo spirituális gyógyítóval. Ő gyanította, hogy a problémáimat a Szellem kommunikációs próbálkozásai okozzák, de azonnal nem árulta el nekem. Folyamatosan jártam Pat foglalkozásaira ahol megtanultam kezelni a Szellemet. Ezután folyamatosan alakult ki, hogy elfogadtam Isten által kapott ajándékomat, rájöttem, hogy a szorongásomtól leginkább úgy tudok megszabadulni, ha átadom az üzeneteket a hozzátartozóiknak."